Haikyuu!! első és második évad

Kicsit felemás a viszonyom a sportanimékkel. Nincs semmi bajom a műfajjal, régebben nem voltam oda érte, de ma már szívesen ülök le megnézni 1-1 ilyen művet. Akad is köztük, amit imádok (ld. Prince of Tennis), de az is előfordul, hogy az idő múlásával lankad a lelkesedésem az adott sorozat iránt (ld. Kuroko no Basket). A Haikyuu nem sokkal a Kuroko no Basket 2. évadának befejezése után indult és le is szedtem az első részt, kicsit belepörgettem, de úgy voltam vele, hogy egy sportanimés csalódás után nincs kedvem még egyhez. Hogy tévedtem-e? De még mekkorát.

Az alacsony Hinata Shouyo a TV-ben meglát egy röplabda mérkőzést, amelyen remekül szerepel egy „Little Giant”-nek nevezett játékos (aki természetesen hozzá hasonlóan szintén alacsony, de ennek ellenére nagyszerű játékos). Hinata teljesen beleszeret ebbe a sportba, barátaival csapatot is alapít (bár ők alapvetően más sportot űznek). Be is kerülnek egy versenybe, ahol az első meccsük egyben az utolsó is, ugyanis az ellenfél csapatában játszó Kageyama (akit a pálya királyaként is emlegetnek) lealázza őket. Hinata lelkesedése azonban nem csappan, a Karasuno Középiskolában pedig csatlakozik a suli röplabda csapatához – csakhogy nagy meglepetésére pont az a srác lesz az egyik csapattársa, akitől a korábbi vereséget elszenvedték.
Ennyi bőven elég is a történetről, innentől természetesen a szokásos „legyünk minél jobbak, nyerjünk minél több meccset” célkitűzés következik. Hogy akkor mégis mit nyújt a Haikyuu? Felhőtlen szórakozást. Ennyi. Azt viszont nagyon jól. Remek karaktergárdát vonultat fel, egyszerűen nincs egy olyan szereplő sem, akit ne kedveltem volna meg a sorozat folyamán – persze voltak olyanok, akikhez kellett egy kis idő, hogy felengedjek, de ez nem gond. Remekül működik a csapattagok közti kémia és most nemcsak a főszereplő Karasunora gondolok, hanem az összes többi főbb ellenfélre is. Nagyon jót tett a sorozatnak, hogy nem tekint mindenki mindenkire ellenfélként, hanem a közös edzések, de még a meccsek során is kölcsönös tisztelet alakul ki a játékosok között, sőt, még komolyabb barátságok is születnek.

További plusz volt számomra, hogy nem voltak (eddig legalábbis) túlzottan elszállt technikák (bár ez is a tálalástól függ… míg a Kurokonál pont ez nem tetszett egy idő után, addig a Prince of Tennisnél nem zavart, mert ott az egész hangulat ellensúlyozta az ilyesmiket). A Hinata-Kageyama kettős játéka sokakat meglep, de ők sem legyőzhetetlenek. Ráadásul a meccsek sem tartanak a kelleténél tovább (a leghosszabb a második évadot lezáró mérkőzés volt, de az volt is annyira izgalmas, hogy eddig tartson :D).

Az viszont meglepett, hogy az 50 rész alatt egy pillanatig sem éreztem azt, hogy akár csak megbillenne a színvonal – a sorozat végig konzisztens, sőt a második évad még jobb is lett. Számomra főleg azért, mert végre jobban megismertünk néhány főbb karaktert, ráadásul felbukkant Yachi is, aki kb. egy rész alatt bekerült a kedvenc női karaktereim közé (igen, lányokból nincs sok ebben a sorozatban). De komolyan, rég élveztem már egy karakter reakcióit annyira, mint Yachiét.

Középiskolában mi is sokat röplabdáztunk és kifejezetten utáltam. Most viszont azt kell mondanom, hogy ez a sorozat annyira meghozta hozzá a kedvem, hogy bánom, hogy nem kb. 10 évvel ezelőtt készült el, hogy akkor láthassam :D. Azt hiszem, ez sokat elmond. Jöhet a harmadik évad, bár erősen gondolkodom azon, hogy ki kéne bírni, amíg végig kijön és ismét lemaratonozni (bár van egy olyan érzésem, hogy az 12-13 résznél nem lesz most hosszabb, bár nem tudom, mennyi alapanyag van még).

Értékelés: 8/10 (de az a nagyon erős 8-as, ami már majdnem 9-es :D)